Minden évtizednek megvannak a jellegzetes tárgyai, amiket az emberek örömmel gyűjtögettek. A 70-es években a szalvéta és a kártyanaptár, a 80-as években takarékbélyeg volt a menő. A ’90-es évek sok változást hozott, akkoriban már sokkal több tárgy kiáltott gyűjtésért, mint előtte.
A gyűjtögetés rendkívül gyakori jelenség. Sokszor csak apróságokat szedeget össze maga körül az ember: ugyanolyan színű gémkapcsokat az irodában, vagy egy bizonyos magazin lapszámait. Amikor érzelmi kötődés is kialakul bizonyos gyűjteményhez, az az igazi szenvedély! Vannak, akik ezt életvitel-szerűen művelik: John Reznikoff például ismert emberek hajtincseit szerzi be, míg egy német úriember, Ralf Schröder tizennégyezer zacskó cukor boldog tulajdonosa.
A ’90-es évek jellegzetes gyűjteményei
A gyűjtőszenvedély egészen különleges, már-már az egészség határait feszegető méreteket is ölthet, de a ’90-es évek gyermekeként szó sem volt arról, hogy ránk nőjenek szeretett tárgyaink. Csupán élveztük, hogy újabb és újabb darabbal gyarapodott a kollekció, ami akkoriban jószerivel szüleink támogatása nélkül nem jöhetett volna létre.
Kindertojás-figurák
Ugyan a mai napig kapható ez az édesség, a benne található játékok meg sem közelítik azt a minőséget, amit a ’90-es években. Akkoriban sokszor a szülőre is szükség volt egy-egy játék összeszereléséhez, különösen, ha matricát kellett felragasztani! Különböző tematikájú játékok voltak: Mickey-egér és csapata, Asterix és Obelix, autók, repülőgépek, hajók, és mind rendkívüli részletességgel kidolgozva. Legtöbbet a kézzel festett figurák értek, és ha abból egy egész sorozat megvolt, maga volt a mámor!
Pattogó gumilabdák
A pattogó gumilabdáknak nemcsak anyaga volt vonzó, hanem külseje is: mindenféle színek, különböző minták, és ha átlátszó volt, belül valami csillogós porral, mindennek a netovábbja volt. Valójában az ember nem tudott vele sokáig játszani, mert nagyot tudott ütni, és hamar elveszett, arra a pár napra vagy hétre mégis csodás kikapcsolódást jelentett.
Lutra-albumok
A Lutra album egészen új magasságokba emelte a gyűjtőszenvedélyt. Az ember élete szabályosan hiányos volt addig, amíg nincs meg a teljes album. Nekem lényegében az Anyukám gyűjtötte ezt a ’91-es példányt, és szerencsére egy olyan trafikosnál vette a matricákat, aki elosztópontként is szolgált, így ha valamelyik matrica megvolt, be lehetett vinni és elcserélni másikra. Így esett meg, hogy teljes lehet az albumom.
Pónik
Ez nyilvánvalóan a lányok körben volt népszerű, de nagyon! Az első generációs pónik nemcsak arányosak, hanem aranyosak is voltak! A szemük nem volt irreálisan nagy, mint manapság (,,bezzeg a mi időnkben!”…), és a maga módján mindegyik varázslatos volt. Szép, színes sörényükkel vágtattak végig a gyerekszobánkban, és bármilyen szelídek is voltak, sosem ismertek félelmet.
Újságkivágós füzet
Talán nincs is hivatalos neve annak a füzetnek, amibe az ember gyűjtögette az újságból kivágott kedvenceinek a képeit. Akkor még nem volt más lehetőség arra, hogy nézegessük a imádott filmjeink és sorozataink sztárjait, mint lecsapni a már lejárt tévéújságokra, és kivágni belőlük a számunkra fontos képeket.
Emlékkönyv
Emlékkönyvből elég volt egy is, ám a belekerülő emlékeket gyűjtenünk kellett. Óvodában még ritkán, de általános iskolában mindenkinek odaadta az ember, mert ugyan nem verseny volt, de egy-egy beírás vagy rajz, akkora értékkel bírt, mint a cukorka: minél több volt belőle, annál jobb. Felnőtt fejjel visszanézve az ember megmosolyogja a rajzokat, és teljesen másképp értelmezi azokat az üzeneteket, amik egy általános iskolásnak még nem feltétlenül mondtak sokat.
Telefonkártyák
A ’90-es évek közepe tájékán kezdték el felváltani az érmés telefonfülkéket a kártyásak. Természetesen nem bankkártyásról van szó, hol volt ez a technika még akkor! A telefonkártyák egységeket tartalmaztak, amiket lebeszélhettünk. Ha lefogytak az egységek, a kártyák elhasználódtak, így gyerekként ideális volt gyűjtögetésre, mert a felnőttek leginkább a szemetet látták benne. Minél kevesebb példányban adtak ki egy-egy mintát, annál értékesebb volt. Ha az ember a fülkében talált egy hátrahagyott darabot, akkora örömet jelentett, mintha előrehozták volna a karácsonyt.
Gyerekmagazinok
A fentiekhez képest nagyobb beruházásra volt szükség ahhoz, hogy az ember Buci Macihoz, Dörmögő Dömötörhöz vagy Dumbó magazinhoz jusson. A jellemzően havonta megjelenő magazinok színesek voltak, és bővelkedtek megoldandó feladatokban, ami tökéletesen elütött a szorzástól és osztástól, amit egyébként gyakorolnunk kellett volna.
Kaparós sorsjegyek
Akárcsak a telefonkártyák vagy a bélyegek, a kaparós sorsjegyek is különböző tematika szerint készültek. A nagymamámmal a kutyásra függtünk rá; szinte az összes megvan. Slussz poén lenne, ha ennyiből sem nyertünk volna semmit, de sokszor nyertük vissza az árát, sőt, egyszer még 50.000 forint is a markunkat ütötte, ami nem volt kevés a ’90-es évek vége felé!
Sárga kazetták a Nintendóba
A pixeles számítógépes játékok mellett a kazettás Nintendo-játékok aranykora volt ez az időszak: akinek volt Nintendója, vadászott a kazettákra, hogy újabb és újabb játékokat próbálhasson ki. Ha egymás közt kicserélgettük az összeset, a lengyel piacon is lehetett próbálkozni, ahol 150 forintért adták darabját. Mindenkinek más volt a kedvence, de a Mariót, és a Felix the Cat-et nehezen adtuk ki a kezünkből.
Radír
Az iskolába kerülve kezdtük el érezni a radír igazi fontosságát. Amikor az iskolai büfében elkezdték az illatosat árulni az ember szinte magába szippantotta vele a tudást is. Ha az egyik vége tollat radírozott, az volt a non plus ultra. Más kérdés, hogy valójában lényegében lyukasra dörzsölte a papírt, és így tüntette el a toll nyomát, mert itt az elv volt a lényeg!
Tamagochi
A ’90-es évek vége felé jelentek meg a tamagochik is. Hatalmas őrület volt, még a tanárok is kénytelenek voltak tolerálni, ha képzeletbeli állatkánk éhes vagy szomjas volt. Természetesen itt is le lehetett körözni a másikat, például azzal, hogy valaki több, akár kilenc állatot is tudott nevelni egyetlen szerkezeten.
Matricás album
Az üzleti érzékünket kétség kívül a matricák cserélgetése fejlesztette leginkább. Mindenkinek megvolt a gyengéje, hogy milyen mintákat gyűjtött, de ha világított, akkor lényegtelen volt a minta: ez érte a legtöbbet, úgyhogy az ember nagyon meggondolta, hogy mit ad érte, és ez fordítva is igaz volt: világítós matricáért szinte bármit el lehetett kérni. Bármit.
Az ember mindig örömmel tekint vissza régi tárgyaira és gyűjteményeire – már ha megvannak – és ugyan mára semmi értékük nincsen, bizonyos szempontból sokkal értékesebbek, mint sok más, ma körülöttünk lévő tárgyunk.
